Egyedül...

Rossz mikor nem vagy itt velem.
Hogy nem hallom hangod.
Hogy nem fogod kezem.
Most egyedül vagyok.
Nem vagy itt.
Picit félek a magánytól.
Nincs kihez beszélnem.
Csak a kutyák most a társaságom.
Napok óta nem voltam a városban.
Te vagy az aki bennem tartja a reményt.
Hogy ne őrüljek meg a bezártságtól.
Te vagy az kihez beszélhetek.
Hogy ne érezzem magam dilisnek.
Minden reggel alig várom, hogy hívj mert itt vagy a kapuban.
Mindig csak várok várok.
A várásból idegesség.
Az idegességből feszültség.
A feszültségből reménytelenség.
A reménytelenségből feladás.
Utána a csalódás.
Hogy hívlak te felveszed.
Te otthon épp elaludtál pár percre.
Mikor megigéred, hogy mindjárt itt leszel.
De tudom, hogy nem igaz.
Mert visszaalszol, én megcsak netezek meg south parkot nézek.
Aztán bocsánatot kérsz.
De legszivesebben elküldenélek a francba.
De nem teszem mert tudom hogy neked is aludnod kell.
Régen fél kilencre már ott voltam nálad.
Hogy minnél elöbb lássalak.
És ilyenkor ér a csalódás.
Hogy én mindig feltuttam kelni miatta.
Ő meg nem.