C'est la vie...

Hát elég rég írtam. Lehetnének kifogásaim, hogy eljött a nagy Ő, meg a suli. Egyszerűen nem volt mit írnom. Mert eddig csak a fájdalmaimról írtam, hogy a barátaim ellenem fordultak, és a csalódásokról. De most nem ezt szeretném folytatni. Az utóbbi 2 évben teljesen megváltoztam. És a blogomat most arra szeretném használni, hogy idézetekkel és képekkel szeretném megmutatni milyen is vagyok. Lehet senki se fogja olvasni ezt a blogot, de legalább magamat elfoglalom.

Egyedül...

Rossz mikor nem vagy itt velem.
Hogy nem hallom hangod.
Hogy nem fogod kezem.
Most egyedül vagyok.
Nem vagy itt.
Picit félek a magánytól.
Nincs kihez beszélnem.
Csak a kutyák most a társaságom.
Napok óta nem voltam a városban.
Te vagy az aki bennem tartja a reményt.
Hogy ne őrüljek meg a bezártságtól.
Te vagy az kihez beszélhetek.
Hogy ne érezzem magam dilisnek.
Minden reggel alig várom, hogy hívj mert itt vagy a kapuban.
Mindig csak várok várok.
A várásból idegesség.
Az idegességből feszültség.
A feszültségből reménytelenség.
A reménytelenségből feladás.
Utána a csalódás.
Hogy hívlak te felveszed.
Te otthon épp elaludtál pár percre.
Mikor megigéred, hogy mindjárt itt leszel.
De tudom, hogy nem igaz.
Mert visszaalszol, én megcsak netezek meg south parkot nézek.
Aztán bocsánatot kérsz.
De legszivesebben elküldenélek a francba.
De nem teszem mert tudom hogy neked is aludnod kell.
Régen fél kilencre már ott voltam nálad.
Hogy minnél elöbb lássalak.
És ilyenkor ér a csalódás.
Hogy én mindig feltuttam kelni miatta.
Ő meg nem.

Angyal-farkas

Sűrű sötét erdőben menekültem, nem találtam a helyem.
Végül egy tisztásra értem.
Egy fény villant fel előttem.
Egy kéz nyúlt ki belőle.
Olyan volt mintegy angyal.
Kihúzott onnan megölelt.
Én ránéztem és mosolyogtam.
Ő közelebb hantolt, és azt mondta.
„Mostantól nem lesz semmi bajod”.
Becsuktam szemem, és elhittem neki.
Szívem, mint a dob elkezdet gyorsan dübörögni.
Megfogta két kezem.
Magához ölelt.
Államat megfogta óvatosan.
És megcsókolt.
Hirtelen minden megváltozott.
A sötét erdő letörlődött lelkem térképéről.
Elfeledtem a rosszat, ami régen történt velem.
Az angyal farkassá változott.
És amerre megyek, mindig ott van a közelemben.
Ha baj van, megvéd.
Ha szomorú vagyok, megölel.
Csókokkal lep el.
Azt szeretném, hogy ez a farkas mindig velem legyen.
Örökké szeressen.
Ne hagyjon el soha.
És, hogy mindig szeressen, akár mekkora baj van.
Csak ennyit kérek semmi mást.

Köszönöm!!

Hideg keze megérintette kezem.
És azt hittem ennél jobb nem is történhetne velem.
Éreztem, ahogy végig csúsztatja bőrömön az ő bőrét.
És elhittem, hogy együtt lehetünk örökké.
Szárnyakat kaptam tőle.
És együtt szállunk most az égen.
Sok rossz történt velünk.
De mindent legyőztünk.
Csókjai mindig megmelengetnek.
Ez talán a Szerelem?
A nagy Ő, aki eljött értem, és felvisz a mennyekbe.
Barna szemei megbabonáznak.
És ajkaim vágyakoznak iránta.
Csókjai a legédesebbek.
Nem fogom elhagyni őt sose.
Mindig vele leszek.
Ha kell, küzdök érte.
Mert szeretem!!!
Ő az őrangyalom.
Óv ő minden bajtól.
Ha kell, felemel a földről.
És elindít újra.
És hálás vagyok azért, hogy velem van!!

Elballagtam

Elballagtam onnan ahol 8 évig tanultam.
Fájdalmas volt, de ez mindenkivel előfordul.
Sosem vártam a saját ballagásomat.
Mert tudtam, hogy elkel mennem innen.
És egy másik iskolában boldogítani a többieket.
Fura volt látni, hogy mindenki mosolyog.
De belül ők is úgy gondolták, „menni még nem akarok”!
Virágok sokasága árasztotta el a termet.
Az emlékek újra feljöttek bennem.
Hogy itt kezdtem az iskolai pályafutásomat.
Mikor pici elsős voltam hatalmasnak tűnt az iskola.
De most, hogy elballagtam minden olyan kicsinek tűnik.
Már nem tévedek el a folyosókon.
Kiismerem magam mindenhol.
Minden egyes termét ismerem a régi iskolámnak.
Hogy is felejthetném el, hisz 8 évig idejártam.
Itt növekedtem.
Tanultam, ahogy csak tőlem kifért.
Sok barátom lett.
És néhányat elvesztettem.
A szerelmet is itt találtam meg.
Hiányozni fognak a barátok.
És szokatlan lesz nem őket látni minden tanórákon.
Nem akartam elmenni.
Elballagni.
Csak még 1 évet kértem.
Hogy még egy picit itt lehessek.
De nem lehet, mert vár engem a gimi.
És talán ott is ilyen jó lesz, mint a régi sulim.

Penge...

Ha mélyponton vagy, akkor előveszed.
Nézegeted, aztán vágsz vele.
Nem gondolsz arra lesz következménye.
Hogy a barátok meglátják a sebet.
Amit magadnak okoztál este.
Mert azt hitted reménytelen az életed.
És eldobni magadtól könnyebb.
A barátok meg mondják neked, hogy nem így megy.
Inkább beszéljük meg.
De te nem akarsz beszélni.
Mert senkire nem tartozik.
Csak segíteni akarnak nem érted?
Mert arra vannak, hogy segítsenek.
De ha te eltaszítod magadtól őket.
Hisz ez a célod.
Hogy legyen még egy okod.
Hogy újra végig húzd magadon.
Azt a tárgyat, ami csak sebet ejt.
És pár percre könnyít a helyzeten.
Tompít egy picit.
Aztán este elalszol könnyek között.
És azon nem is gondolkozol.
Hogy ezt most miért is csinálod.
Felébredsz.
Nem látsz értelmet az életre.
Megint előveszed.
Még egy vágás.
Bemész a suliba.
A barátok nem szólnak hozzád.
Nem tudod miért.
Beléd száll megint a depi.
Szünetben a WC-n felvágod az ereid.
Elsötétül a világ.
A mennyben ébredsz fel.
Lenézel, és a saját temetésedet látod.
És megkérdezed magadtól:
„Ez most mire is volt jó?”
Lezuhansz a mennyországból.
Felébredsz az álomból.
Elteszed a pengét örökre.
Bekötözöd a sebeket.
És újra kezdesz mindent.

Dórcínak...

Nem csak akkor akarsz jó lenni, hogyha más valamit akar csak tőled.
Neked barát és egy szerető fiú kell.
Aki megvigasztal.
Támaszt ad, ha már nincs erőd felállni a harcban.
Megfogja két kezed és vezet utadon.
Megbeszélhetsz, vele bármit nem kell ahhoz pénzt fizetni.
Én itt vagyok.
Igaz nem fiúban, hanem lányban.
Hozzám mindig fordulhatsz.
Pengét nem adok, mert már a Rékának adtam.
Őt is megverem, ha meghallom, hogy vágja az ereit.
De téged is.
Nem kell.
Dobd el.
Írd le versekben, amit érzel.
Talán a jövőben híressé tesz.
Szeretlek, Dóri ne feledd!
Ha bármi baj van, csak hívj fel!