Rájöttem nem lehetek mindig szomorú.
Nem nézhetem mindig negatívan az életet.
Állandóan a felhőn ülve együtt sírni a világgal.
Emo-s nem leszek, jaj „világfájdalom”.
Ereimet nem vagdosom, hogy lelkem a mennybe szálljon.
Mostantól megbecsülök:
Minden szeretetett, amit kapok.
Minden egyes napsugarat mi beszökik az ablakon.
A pillangót, ami elszáll előttem.
Minden levegő vételt.
Az órákat, miket szeretteimmel tölthetek.
Pozitívan kezdem járni az utamat.
Mentem az utamon, de egy elágazáshoz kerültem.
Csak két választható út volt.
Egyenes nem.
Az érzéseim két oldala a jó és a rossz.
Balra a jó a szeretet, álmok, barátok, család.
Jobbra a rossz a szenvedés, fájdalom, a régi szerelem, rémálmok.
Jobbra indultam, mert tudtam csak ezek az emlékek várnak a jövőben, és ezek az érzések.
De félúton megálltam.
És elgondolkoztam.
Hülye vagyok?
Minek szenvedjek tovább?
Nincs értelme, nem érdemli meg.
A kisírt szemeket, a fájó emlékeket.
Visszafordultam, újból szembe álltam.
Néztem merre menjek.
Kicsordult egy könnycsepp a szememből.
Eldöntöttem, jobbra fordítottam testem,
És káromkodtam egyet.
És balra fordultam, szívem szúrt a fájdalom.
De nem érdekelt, mert tudtam így a jó.
Szia,Pepe!
VálaszTörlésHűűűűű,ez nagyon szép amit írtál! XD